Nevermore
1. fejezet – Szemtől szembe
Kopp-kopp. Ajtókopogtatás. Kopp-kopp. Megint.
- Mi van már? – ültem fel az ágyamon, mogorván. – Ha te vagy az Adrian esküszöm, nem állok jót magamért! – kiáltottam ki.
- Nyugi csak én vagyok! – nyitott be Félix vigyorogva. Halványan visszamosolyogtam, rá majd ismét visszadőltem az ágyamra. Csönd telepedet kis párosunkra majd mikor meguntam, hogy nem szól semmit ismételten, felültem és az ágyam végéhez csusszantam, ahol ült.
- Miért jöttél? – néztem rá érdekfeszítően majd a vállára döntöttem a fejem.
- Aro küldött azt mondta valami küldetést, akar rád bízni. – mondta majd sóhajtott egy nagyot. Lehunytam a szemem, fáradt voltam de egyben izgatott is, végre szétrúghatom valaki hátsóját élesben is.
- Rendben van, mond meg neki, hogy két perc és ott vagyok! – szökkentem fel mosolyogva az ágyamról.
- Ez a beszéd! – kacsintott rám vigyorogva majd felállt és kiviharzott a szobámból.
Berohantam a fürdőszobámba majd megmostam az arcom és a fogam. Onnét átszaladtam a gardróbomba, ami hatalmasabb volt, mint maga a szobám. Felkaptam egy szakadt csőfarmert és egy fehér selyemblúzt majd belebújtam az egyik fekete magas sarkú cipőmbe. Az éjjeliszekrényemhez siettem, ahol ott volt a Volturis medálom, amit még Aro ajándékozott nekem az átváltozásomkor és a mobiltelefonom. A telefonom zsebre vágtam a nyakláncomat, pedig beakasztottam a nyakamba.
Körülnéztem a szobámban, majd kisiettem, onnét mikor becsuktam az ajtómat ismerőshang, csapta meg a fülemet.
- Hello farkas lány! – köszönt vigyorogva Adrian.
- Ne hívj így! Tudod, hogy Caius utálja, ha bárki is így szólít. – szóltam rá mérgesen. – Amúgy is te követsz engem vagy mi? – fordultam felé.
- Nem csak Aro engem is hívatott. Együtt megyünk küldetésre hát nem szuper? – kérdezte pimaszul vigyorogva, amit egy taslival jutalmaztam.
Mikor oda értünk a nagyterembe meg pillantottam Edwardot, Demetrit, Félixet, Jane-t, és Alec-t. Félixen és a többieken nem lepődtem, meg hisz ők idejük nagy részét Aroékkal töltik de, Edward mi a fenét keress itt?
- Örülők, hogy ide értetek Amanda. – biccentett felénk Aro amit mi viszonoztunk. – Nos amit Félix említette nektek egy fontos küldetésem, van számotokra. – intett felénk Adriannel.
- Bocsáss meg Aro de, engem miért hívattál? – szólalt meg Edward Aro arcát tanulmányozva.
- Azért mert amit mondani fogok szerintem rád is, tartozik. – felelte Aro sajnálattal a hangjában. Ez furcsa.
- És mi lenne az? – kérdeztem immár én. Nem értettem az egészből semmit, hisz ha ez Edwardra tartozik, akkor miért nem őt küldi el? Miért pont minket?
- Nos gyermekeim nem rég üzenetet kaptam Cullenéktól. – nézett jelentőség teljesen Edwardra. Ha lehetséges Edward még jobban elsápadt de bólintott. – Azt mondták néhány nomád megtámadta őket, és alig tudtak elmenekülni, ha ez igaz azt szeretném, ha ti ketten megvédenétek őket és végeznétek a nomádokkal. – mondta immár nekünk címezve mondandóját.
- Rendben. – bólintottam tisztelet teljesen.
- Én is menni akarok! – kiáltott fel Edward.
- Biztos vagy benne fiam? – kérdezte Aro kissé szomorúan. Félt, hogy elveszítheti Edwardot még akkor is, ha rengeteg tehetség van a birtokában. Edwardot mindig is, egy értékes gyöngyszemnek tartotta, ahogy Alice-t is a Cullen családból.
Edward kissé tétovázott majd bólintott.
- Rendben van, ha ezt szeretnéd nem ellenkezem. – sóhajtott keserűen Aro. – Adrian! Rád akkor nem lesz szükség két katonánál, nem szeretnék többet elengedni.
- Igen is mester! Engedelmével távozom. – indult meg a kijárat felé majd eltűnt a hatalmas ajtó mögött. Észre vettem, ahogy Jane az ajtót bámulja még egy darabig majd vissza, fordul hozzánk.
- Mikor indulunk? – kérdeztem megtörve a csendet. Aro rám emelte vörös szemeit majd halványan elmosolyodott. Bízott bennem habár Caius testőre voltam,Ő akkor is az egyik ékességének tartott. Tudta én nem engedném, hogy Edward visszacsábuljon Cullenékhez ami, megnyugtatta kissé.
- Félóra múlva! Addig maradtok ameddig csak szükséges de siessetek majd vissza. És mindennap kérek egy jelentést Amanda. – mondta majd visszaült a trónusára.
- Igen is! – bólintottam nyomatékosítva szavaimat.
- Most pedig elmehetek. – intett az ajtó felé, mi pedig azonnal el is indultunk.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem Edwardot mikor már elég messze értünk a trónteremtől.
- Nem! – válaszolta kissé kétségbe esve. – Nem tudom, hogy képes lennék-e ezután Carlisle és a család többi tagjának a szemébe nézni. – sóhajtott fel majd folytatta – Ígérj meg nekem valamit Amanda!
- Attól függ mi az. – válaszoltam kissé félve.
- Te beszélsz helyettem is és mindkét pajzsod alá, bevonsz engem is! – nézet rám könyörgő szemekkel.
- Ha csak ennyi nem bánnom! – sóhajtottam fel majd elköszöntem tőle, és tovább siettem a szobámhoz.
Felkaptam a sarokba levágott fekete utazó táskám majd az ágyra, dobtam és berontottam a gardróbomba. Mindenféle ruhadarabbal a kezemben tértem vissza majd gyömöszöltem bele a kis táskába. Ezután a fürdő következett. Majdnem az egész helyiséget kiürítettem majd mikor végeztem magamra, kaptam a fekete csuklyás köpenyem és elindultam kifelé.
Edward a garázsban várt, mint meg tudtam Biancától a legjobb barátnőmtől így elkezdtem arra futni. Két perc alatt ott voltam és a fekete BMW7-esem mellett termetem. Edward az ezüstszínű Volvója mellett állt én, pedig csak meg ráztam a fejem.
- Kizárt dolog én be nem ülők abba a kocsiba! – emeltem fel a kezeimet majd becsusszantam az én kis drágaságom vezetőülésére. Pár perccel később Edward is bepattant mellém bár kissé vonakodva.
Mikor becsukta az ajtót teljes erőből a gázra, tapostam, majd kitolattam a garázsból és elszáguldottam velünk a reptérre. Tíz perc se volt az út így maradt még nyolc percünk a beszállásig és a csomagjaink leadásáig.
Az egész repülő utat végig hülyültünk és jókat kacagtunk egyes emberek gondolatain elképesztő milyen baromságokon, tudják törni a fejüket a halandók. Majd mikor megérkeztünk megkerestük a csomagjainkat, ami bele telt vagy öt perce az emberek bénázása miatt.
- Lopunk, egy kocsit vagy futunk? – kérdezte Edward bár szerintem már tudta a válaszom.
- Be nem ülők egyik csotrogányba se szóval a futásra voksolok! – mondtam egy zöld Trabantra mutatva, fintorogva.
Edward felkuncogott erre de nem szólt semmit. Mikor elég messze voltunk már a reptérről futásnak eredtünk. Edward ment elől hisz Ő jobban ismerte Forksot mint én. A Cullen család a támadás után visszaköltözött ide mondván már egyik ismerősük sem él.
Tíz perces folyamatos futás után Edward hirtelen megállt és a fejébe húzta a csuklyáját, hogy ne látszódjon az arca,én is így tetem. Majd körbe pillantottam a ház után kutatva úgy 70 métere lehetünk tőle de, így is tökéletesen láttam kirajzolódni a ház körvonalát. Lefutottuk azt a pár métert majd a fák mögül kilépve immár emberi tempóban haladtunk a ház felé.
- A pajzs! – suttogta Edward, hogy csak én halljam. Már a reptéren alá vontam mind két pajzsomnak így védve volt Ő is furcsa, hogy nem vette észre talán túl izgatott.
- Már alatta vagy. – mondtam halványan elmosolyodva, bár tudtam, úgyse látja.
Mikor az ajtó közelébe értünk az hirtelen kivágódott és egy manó szerű lány táncolt ki rajta. Hollófekete haja két oldalt felfelé meredezett arcán egy bájos mosoly terült szét a szemei, pedig mézarany színűek voltak. Az egész ház beleértve a lányt is édes illat lengte körül, ami végig marta az orrom egészen a torkomig. Aprót tüsszentettem a szag miatt majd a lány felé fordultam.
- Mi ez a szag? – bukott ki belőlem hirtelenjében a kérdés.
- Sajnálom, később elmagyarázom addig is, fáradjatok be! – mosolygott bocsánatkérően.
Bekísért minket egészen a nappalig, ahol ott volt az egész családja legalábbis majdnem az egész. Edward leblokkolt mikor meglátta rég nem látott szerelmét majd az én unszolásomra leült az egyik fotelba, és a cipőjét kezdte bőszen tanulmányozni.
- Nos miért kértétek a Volturi segítségét? – kérdeztem miközben leemeltem a csuklyámat így láthatóvá téve az arcom.
- Pár hete néhány nomád rajta ütésként ránk támadt alig tudtunk elmenekülni és az egyik családtagunk ott is maradt. – válaszolta Carlisle az arcomat tanulmányozva.
- Ohh, és ki volt az a szerencsétlen? – kérdeztem újból, bár tudtam a választ Rosalie az a szőke lány a medve párja.
- Rosalie a fogadott lányom. – felelte Carlisle szomorúan.
- Részvétem. – mondtam, bár semmilyen együttérzés nem volt a hangomban ugyan annál az érzelemmentes összképnél maradtam, mint egy Volturi katona.
- Köszönjük! – monda egy halvány mosolyt megeresztve.
- És mit várnak el tőlünk mi csináljunk majd? – próbáltam más vizekre terelni a témát bár tudtam nagyon jól milyen érzés elveszíteni egy, szeretünk.
- Először is meg kell kérdeznem, hogy hívnak titeket?
- Amanda Volturi vagyok ő, pedig a társam Adrian. – válaszoltam hisz mégse mondhattam azt, hogy Ő a rég elveszett fiúk Edward aki, meglépett, mert hirtelen idegösszeomlást kapott nem?!
Edward felmorrant a gondolatmenetemre mire mindenki rá kapta a tekintetét kivéve én.
- Elég csöndes a barátod. – jelentette ki Alice Edward felé bökve.
- Hát igen Ő inkább a tettek embere! – mondtam vigyorogva majd körbe, szaglásztam a házban. Ugyan az-az édes illat csapot meg ide bent, is, mint amit kint éreztem a konyhából, éreztem csak sokkal erősebben.
Felpattantam a helyemről eldöntve utána járok ki az a rejtélyes idegen, aki a konyhában rejtőzködik. Hallottam amint egyre hevesebben ver a szíve a közeledtemre de nem mozdult. Talán egy ember? Nem azoknak nincs ilyen édes illata, mint ennek de akkor mi az?
Mikor beléptem volna a konyhába Emmet elém állt és próbált vissza terelni a helyemre nem sok sikerrel. A konyhában egy tizenhét év körüli srác ült. Napbarnított bőre és rövid fekete haja volt. Egy rövidnadrágot viselt és egy izomtrikót. Meg kell hagyni izmos volt és jól is nézett ki. Mikor találkozott a tekintetünk számomra megállt az idő csak Ő volt és én. Hirtelenjében megdermedtem és valami csodára hatására módon oda akartam hozzá menni, megölelni, megcsókolni de vissza fogtam magam.
Megráztam a fejem majd halk morgást, hallattam.
- Mit keres itt ez a kutya? – kérdeztem fintorogva. Látszólag elégé meglepték a szavaim, ahogy engem is de nem zavartattam magam.
- Ki a kutya?! – kiáltott fel felháborodva. – Néztél már tükörbe szívi? Egyáltalán mi vagy te vagy, ki vagy te? – kérdezte zavartan az arcom vizsgálva.
- Én ki vagyok inkább te ki vagy? – kérdeztem vissza. Nehogy már Ő faggasson ki engem.
- Bocsáss meg nekünk, hogy nem szóltunk de nem tudtuk előre mikor is érkeztek. – fogta meg a vállam Carlisle nyugtatólag. – Bár engem is érdekelne mi vagy te, hisz az egyszer biztos, hogy nem vagy teljesen vámpír.
- Igaz! – bólintottam. – Anyám egy alakváltó volt és mikor egy turistacsoporttal együtt Volterrába voltam a génjeim elkezdtek dolgozni csak, hogy engem megharapott valamelyik Volturi katona így a vámpír méreg elkeveredett az alakváltó génjeimmel. – mondtam miközben vissza, emlékeztem arra a szörnyű napra mikor Emma meghalt. – A farkast persze Caius csirájában elfojtotta bennem és arra koncentrált, minél jobban kieddze belőlem, de persze nem sikerült neki teljesen.
- De hát ez szörnyű! – szólalt meg most először Esme majd odajött és megölelt.
- Nem olyan szörnyű hisz azt se tudom, hogyan változzam át ez azért elég gáz! – nevettem fel keserűen majd visszasétáltam Edward mellé.
Bella – Edward régi szerelme egész végig Őt bámulta és félő volt mindjárt azt követeli, vegye le a csuklyáját. Szerencsére nem tette csak kutató szemekkel figyelte őt, ami még nem számított akkora bajnak.
- Visszatérve a kérdésemre ki vagy te? – kérdeztem meg újból a farkas fiút.
- Jacob Black. – felelte majd biccentett egyet. Viszonoztam a gesztust, de Edward megint felmorrant.
- Na ide figyelj haver, ha nem veszed le azt a csuklyát majd én, fogom! – kiáltott fel Bella mérgesen. Én és Edward se tudott meg mozdulni a döbbenettől de nem féltem hisz a pajzsom ki volt feszítve kizárt dolog, hogy átjusson rajta.
De tévednem kellet könnyű szerrel lépte át a pajzsom védővonalát majd megragadta Edward csuklyáját és lerántotta róla.
- Edward?
---------------------------------------------------------------------------------
Amanda kocsija:
